Négy és fél év után, ismét koncept albummal jelentkezik a Green Day, de nem kell megijedni, semmi zavaróan rockoperás nincs ezen a lemezen, jó szám viszont annál több. Igaz, közel hetven percet kell kitölteniük a fiúknak (bocsánat, már férfiaknak), de ez gyakorlatilag sikerül is nekik. Ezzel pedig jól jár a világ.

Green Day
21st Century Breakdown

Reprise

, 2009.

 Négy és fél év után, ismét koncept albummal jelentkezik a Green Day, de nem kell megijedni, semmi zavaróan rockoperás nincs ezen a lemezen, jó szám viszont annál több. Igaz, közel hetven percet kell kitölteniük a fiúknak (bocsánat, már férfiaknak), de ez gyakorlatilag sikerül is nekik. Ezzel pedig jól jár a világ.

Mindig is veszélyes volt bármit is mondani a Green Day-ről. Amikor 1994-ben berobbantak a Dookie-val, és tizenmilliókat adtak el világszerte, mindenki a punk reneszánszát ünnepelte (kivéve persze az "igazi" punkokat, akik azóta is vadul tiltakoznak). A gombamód szaporodó neo-, poszt-, szörf-, és deszkáspunk zenekarok csak és kizárólag a Green Day-nek köszönhetik, hogy Kalifornián kívül bárki is felfigyelt rájuk. Az Offspring-Rancid-Green Day háromszög hosszú évekig alakította a kapucnis pulcsisok ízlését, felhívva a figyelmet a NOFX-re, a Bad Religionre, és a többi, náluk fantáziátlanabb, önmagukon túllépni sosem bíró, hasonló életérzésű zenekarokra. Az Offspring aztán csúnyán lebukott, átverés volt az egész, a Smash után semmire sem voltak képesek. A Rancid mindenbe belekóstolt, külön zenekarokat alapítottak, és a brit punktól a ská-n át a hc-n keresztül a reggae-ig mindenbe belemásztak. De mindegyik közül egyedül a Green Day volt képes közel húsz éven keresztül ugyanolyan tökéletes minőségű, azonnal felismerhető, de mégis a korral haladó popzenét játszani.

A változatlan változatosság a Green Day sikerének a kulcsa. Amikor az összes gimis zenekar a napfényes Basket Case-t próbálta feldolgozásként a tojástartós falú próbatermekben, ők következő albumként egy komor, agresszív, szomorkás Insomniac-kal jöttek elő. Majd a Nimrod és a Warning mérsékeltebb sikere után (persze hozzájuk képest, hiszen mindenféle díjak, meg kétepizódos, kopasz, leukémiás-éneklős Vészhelyzet-szereplések ekkor is voltak) újra képesek voltak megszólítani a véleményformáló közeget, a tiniket. És akkor már Simpsons-főcímdal jött rajzolt karakterekkel, meg még előtte persze egy valódi rockopera musicales betétekkel (American Idiot), és több, majdnem tízperces számmal, meg persze Grammy-díjjal. Ezen valamelyest tompított a túl direkt és demagóg háborúellenesség, de ennyi talán belefér. Szóval adott a világ egyik leghíresebb (pop-rock-alternatív) zenekara, és hét sorlemez.

Ezen kívül adott három hihetetlen zenész. Tré Cool dobosnál senki nem hozza jobban ezeket a végtelenül egyszerű témákat, amiket éppen ezért csak tökéletes dinamikával és tempóval lehet lejátszani. Pontosan, mintha gép tenné. Mike Dirnt basszusgitáros punkos játéka és kinézete nélkülözhetetlen összetevő, Billie Joe pedig nem úgy néz ki, mint a kisherceg? Amit a Dookie óta hallani lehet (előtte azért nagyon gyengén és bájosan összevissza szóltak), az a tökéletes és megbonthatatlan összhang. Nem lenne illendő egy lapon említeni őket a Depeche Mode-dal, vagy a Rolling Stones-szal, hiszen más eszközökkel más céljaik vannak, de (és még lehetne néhány példát hozni) csakis ez a tökéletes harmónia a túlélés titka.

Az American Idiot után Foxboro Hot Tubs néven kis kitérőt tettek a hatvanas évek, az orgona, a retróhullám, és Európa tiszteletére. Azt nagyon érezték, hogy nem szabad koptatni ehhez a Green Day nevet, mert csak játszottak, kipróbálták magukat, az anyazenekarban ekkora kalandozás nem férne el.

És elérkeztünk a vörös tangás, viccesfiús Green Daytől a stadionrockos, hárman külön kerek színpadon terpeszben álló Green Dayig, amely az egész eddigi életművét ötvözte a 21st Century Breakdownban. A Warningnál megérkező gazdagabb harmóniavilág, a sramlis vokálok és színesebb hangszerelés, a Dookie energiája, az American Idiot összetettsége, tökéletes szerkesztettsége, hangulatváltásai jellemzik leginkább a 18(!) számos új lemezt. Ebből a tizennyolcból túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy legalább tizenötöt hangról hangra megtalálhatunk a régi albumokon. És? Egyrészt egy relevánsan három akkordot alkalmazó stílusban ez a 22 év alatt matematikailag kikerülhetetlen, másrészt pedig kit érdekel, ha a számok jók, működnek, és kocsiban berakva húsz km/órával növelik a tempót? (Bár egy nagyobb lopást is lefüleltem: a Before The Lobotomy egy az egyben Bic Runga Sway-ének nyúlása). De mit is találunk akkor pontosan ebben a mixben?

Találunk nagyon szívhez szóló, monumentális stadionhimnuszt (21 Guns), csak szimplán szívhez szóló szerelmeses lírát (Last Night On Earth), sramlis orgonás vidámat német sörrefrénnel (?Viva La Gloria?), energikus pop-punk tekerést (Christian's Inferno), húzós Green Day-es riffeket (The Static Age), és anyukának is mutatható, latinos-részeges vokálos húzószámot (Peacemaker, fú, de jók ezek a vokálok!), sőt, még egy kvázi Hives-számot is (Horseshoes And Handgrenades). És a legjobb az egészben az, hogy bármelyik másik számot is kiemelhettem volna, mert a lemezen nincs hullámvölgy. Ugyanolyan szórakoztató számok követik egymást, mindegyik tökéletesen eltalált hangulattal. A lassú pont annyira giccses, hogy ne hányjunk (igen, nincs Wake Me Up When September Ends), a gyors pont annyira gyors, hogy lendületet adjon, de ne ijesszen meg, az autentikus pedig pont annyira az, hogy azért elférjen egy iPodon. Majdnem koncept albumként működik, annyira jól van eltalálva a számok sorrendje is, ugyanakkor most nem olyan tolakodó a mondanivaló, mint az előző lemezen volt. Viszont az egységes színvonal miatt jogosan kérhető számon egy Basket Case, vagy Good Riddance (Time Of Your Life) jelentőségű sláger. Az első klipes dal, a Know Your Enemy talán nem a legszerencsésebb választás, de ahogy már említettem, olyan harmonikus egész a lemez, hogy talán nem is bírna el kiugró slágereket.

Amiben szintén utánozhatatlan a Green Day, az a hangzás és a hangszerelés. A minimalista basszusgitár-dob-gitár-ének (trió) felállás éppen az eszközök hiánya miatt nagyon nehezen hangszerelhető, itt azonban semmi hiba nincs benne. A többi hangszer: a zongora, a vonósok, az akusztikus gitár olyan lágyan simulnak a zenébe, és olyan tökéletes kontraszt alapanyagot alkotnak, hogy öröm hallgatni. Amikor a tipikus, jól bevált recept szerint herélt, vékony hanggal kezdenek, hogy aztán megérkezzenek a zúzásba, háromszor olyan hangosan lépnek be, mint ahogyan azt várnánk. És minden egyes számnál meglepődünk, milyen tökéletes a hangzás (a társproducer egyébként Butch Vig). De talán még ennél is fontosabb, hogy adott egy mainstream rockzenekar, amely 15 évvel a sikerlemeze után is hozni tudja magát, és még az sem veszi ki tökhülyén magát, ha azt gondolják magukról, hogy ők mondjuk a Who vagy a Clash. Jó az a tudat ebben az őrült világban, hogy a Green Day nem hagy cserben, na.

A 21st Century Breakdown változatosabb, de mégis érettebb az eddigi lemezeknél, és kiküszöbölik rajta azokat a hibákat, melyek a korábbi albumoknál idegesítőek lehettek (nincsenek például ötpercesnél hosszabb számok), most viszont kihozzák a maximumot magukból. Talán hülyén hangzik, de senki nem veszít semmit azzal, ha kihagyja, hiszen a számoktól hatalmas csodát nem kell várni, ha kicsit is ismerjük a Green Day-t (ami azért van, mert az utolsó öt sorlemeznél is elég magas a színvonal). Azzal, ha meghallgatjuk, azonban sokat nyerhetünk. Ha mást nem, egy gyorsabb napszemüveges autóutat Siófokig.